Elindul az első Tour de France.Tovább
Interjú Nagy Tamással az új árrendszer kidolgozójával
„Az árak és a bérek arányában kifejeződik gazdasági fejlettségünk jelenlegi állapota”
1979. augusztus 25.
Interjú Nagy Tamással a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézete igazgatóhelyettesével, aki részt vett az új árrendszer kialakításában.
nak, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézete igazgatóhelyettesének több kérdést tettünk fel a mostani áremelésekkel kapcsolatban, amelyek érthető módon foglalkoztatják a közvéleményt, és amelyektől sokan jobb ellátást, magasabb minőséget várnak. Nagy Tamás 65 éves, intézetének 1954 óta a munkatársa. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen a politikai gazdaságtan professzora, a tudományok doktora. Részt vett az új árrendszer kialakításában, ezért is illetékes a válaszadásra.
HVG: A kommentátorok talán önmaguk dolgát nehezítették, amikor árnyalatlanul értékelték a tőkés országokban érvényesülő áremelkedési tendenciákat. Most, amikor ezek hatása a szocialista országokban is érzékelhetővé vált, sokan sokféle helytelen párhuzamot vonnak a két folyamat között. Hogyan kell helyesen értékelnünk e jelenségeket?
N. T.: Már éppen ideje, hogy leszámoljunk az egyszerűsítő szemlélettel, hiszen az árszínvonal emelkedése önmagában még nem jelenti az életszínvonal romlását. Minden attól függ, hogy a bérek mennyire tartanak lépést az árakkal. A fejlett tőkés országokban nemcsak az árak, hanem a nominálbérek is nőttek. Persze az életszínvonal megőrzéséért, javításáért sokat tettek a szakszervezetek és a baloldali pártok, nélkülük ez biztosan nem sikerült volna.
HVG: Nehézséget okozhatott az is, hogy a stabil fogyasztói árakról sokáig mint a javuló életszínvonal egyik biztosítékáról beszéltünk.
N. T.: Ez sokáig valóban része volt az elméletnek, az ideológiának. De ez az álláspont téves. A gyakorlatban a többi szocialista országban is – hosszabb időszakot tekintve – emelkednek az árak. Ez nem is lehet másként, mivel náluk is működnek árfelhajtó erők, és egyetlen gazdaság sincs elszigetelve a világ többi részétől. Az is tény persze – s ezt a lehetőséget mindenütt ki kell használni -, hogy a szocialista gazdaság módot ad arra, hogy az árszínvonal emelkedése mérsékelt legyen és a tervezett keretekben maradjon.
HVG: A legutóbbi elodázhatatlan áremelések mértékét sokféle belső és külső tényező befolyásolta; de sokan kérdezték: nem lett volna-e jobb az egyszeri nagyarányú áremelést folyamatos árváltozásokkal elkerülni?
N. T.: De igen, s remélem, hogy a jövőben így is lesz. Az árak közismerten eddig is emelkedtek nálunk. Az 1973-as nagy világgazdasági árrobbanás után azonban kormányunk mérsékelni igyekezett a külső árak belföldi hatását, s ez csak az árrendszer bizonyos megmerevítése, eltorzítása árán vált lehetségessé. Azután ennek az árpolitikának érezni kezdtük a negatív hatásait is: erősen romlott a termelői árak orientáló és ösztönző funkciója, vállalataink nem érzékelték kellően a világpiaci nyersanyagárak emelkedését. A fogyasztói árak is egyre inkább elszakadtak a termékek előállítási költségeitől. Most azonban – éppen azért mert ilyen helyzet alakult ki – feltétlenül indokolt volt árrendszerünk jelentős mértékű és átfogó átalakítása. Ez szerintem tulajdonképpen árreformot jelent.
HVG: Januárban várható a termelői árak módosítása. Nagyon különböző technikai-technológiai színvonalon termelő gazdálkodási egységek találkoznak majd közvetlenül a világpiac értékítéletével. Mi várható ettől?
N. T.: A termelés egyes ágazatai és ezen belül az egyes vállalatok jobban, mások kevésbé bírják ki a világpiac értékítéletét. S ez nem is csak a felszerelés korszerűségétől függ. Textiliparunk tőkés exportjának gazdaságossága – jövedelmezősége – a nagy összegekbe került rekonstrukció ellenére is kedvezőtlen. Meg kell küzdenie az egyes fejlődő országok termékeinek konkurrenciájával, azok pedig olcsóbban állítják elő a szokványos termékeket. De nem is akarjuk egyszerre minden tompítás nélkül rázúdítani vállalataikra a világpiac értékítéletét azzal, hogy a belföldi termelői árarányokat azonossá tesszük a világpiaci árarányokkal. Csak közelíteni akarjuk őket egymáshoz, meg akarjuk szüntetni azt az állapotot, hogy amelyik magyar vállalat nagyobb árfordításokkal dolgozik, az is megkapja a belföldi árban költségeit és egy kis nyereséget. De ami még rosszabb, eddig azt a céget sem illette meg sokkal több nyereség, amelyikek kisebbek voltak a ráfordításai.
HVG: Milyen módon fogják közelíteni a belföldi termelő árak arányait a világpiaci árarányokhoz?
N. T.: Termelői árrendszerünk átalakításának ez az egyik alapvető kérdése. Egyfelől azt kell tennünk, hogy a belföldi nyersanyagok árát a világpiaci árak szintjére emeljük; s ugyanakkor megakadályozzuk, hogy a késztermékek belföldi termelői ára is ilyen mértékben emelkedjen. Ezzel drágábbá tesszük a nyersanyagot és az energiát a késztermékekhez és a munkabérekhez képest. Ettől azt várjuk, hogy vállalataink takarékosabban fognak gazdálkodni. Azt is meg kell valósítani, hogy aki magas áron tud exportálni, az kapjon belföldön is magasabb árat a termékeiért, s ezáltal növekedjék a jövedelmezőség. Azok a termékek viszont, amelyek olcsóbban importálhatók, idehaza is legyenek alacsonyabb árúak, és termelésük csak kevésbé vagy egyáltalán ne legyen jövedelmező. Ilyen belföldi termelői árarányokat könnyebb lenne kialakítani, ha többé-kevésbé szabad importkonkurenciát teremthetnénk, s az olcsóbb importtermék szorítaná le a drágán előállított hazai termék árát. Erre azonban egyelőre többféle okból nincs lehetőség. Ezért a termelő árak reformjánál más – véleményem szerint mérsékelt – megoldásra kerül sor, éspedig arra, hogy az exportáló iparvállalatok termékeinek 1980. január 1-től esedékes új termelői árait az exportban elért árakhoz közelítik. A jövőben állami ellenőrzéssel, a tisztességtelen haszonra vonatkozó új szabályok alkalmazásával kívánják biztosítani, hogy a belföldi termelői árarányok változása kövesse az exportban elért árak változását. Ez szerintem pótmegoldás, de azért remélem, bizonyos eredményre vezet.
HVG: Persze az olvasókat elsősorban a fogyasztói árak érdeklik. Sokan nemcsak áremelésekre, hanem árcsökkentésekre is számítottak.
N. T.: Néhány fogyasztási cikk árát a tervek szerint a közeljövőben némileg csökkenteni fogják, de a fogyasztói árrendszer átalakítása során sokkal több és nagyobb mértékű az áremelés, mint az árcsökkentés. Ez elkerülhetetlen. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy a világpiaci nyersanyagárak a vártnál jobban emelkedtek, továbbá meg kell szüntetni azt a lehetetlen állapotot, hogy nálunk az árintézkedések előtt a fogyasztói árak általános színvonala, a rengeteg dotáció révén, alacsonyabb volt, mint a termelői árak általános színvonala.
HVG: Ismeri azt a mondást, hogy nálunk nyugati árak és keleti bérek vannak?
N. T.: Ez demagógia. Természetes, hogy nálunk a munkabérek vásárlóereje kisebb, mint a sokkal gazdagabb, fejlettebb tőkés országokban. Az árak és a bérek arányában ugyanis kifejeződik gazdasági fejlettségünk jelenlegi állapota. Egyébként a mostani fogyasztói árintézkedések kapcsán mi annakidején nagyobb jövedelemkiegészítést javasoltunk. Akkorát, amely a lakosság összessége számára némi túlkompenzálást jelentett volna. Azóta azonban az ország gazdasági helyzete még nehezebbé vált. Ezt a tényt a párt- és kormányszervek nyilván figyelembe vették a kompenzáció mértékének megállapításakor. De az általunk kidolgozott elveket – például azt, hogy a különböző nagyságú kereseteket és nyugdíjakat azonos pénzösszeggel egészítsék ki, hogy nagyobb százalékos mértékben növekedjék a családi pótlék és a gyermekgondozási segély, hogy kapjanak az egy gyermekesek is kiegészítést stb. – alkalmazták az intézkedések meghozatalkor.
HVG: Az ember mindig elfogult azokkal az elgondolásokkal szemben, amelyeknek a megalkotásában részt vett. Ön is így van az árreformmal?
N. T.: Árrendszerünk átalakítása helyes, sőt, elkerülhetetlen. Kedvező hatásokkal fog járni, de nem csodaszer. Ettől az intézkedéstől önmagában még nem fog népgazdaságunk jobban, hatékonyabban dolgozni, s nem emelkedik tőle az életszínvonalunk sem. Egész gazdasági mechanizmusunkat és részben gazdaságpolitikánkat kell tehát továbbfejlesztenünk.
Mogyoró Katalin
Ezen a napon történt július 01.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet frissen megjelent idei második lapszámában négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek család-, (kultúr)diplomácia-, valamint politikatörténet számára biztosíthatnak további ismeretanyagot. Jelenlegi számunk különlegessége, hogy nemcsak két, eddig még nem publikált interjút közlünk, ezzel engedve teret az oral history számára, hanem egy olyan, komplex képi-szöveges forrást is bemutat egyik szerzőnk, amely a 20. század gyorsan változó nagypolitikai helyzetének egy megmaradt lenyomata.
Éppen ez utóbbi ismertetés forrása keletkezett a legkorábban. Segyevy Dániel (térképész, Herder-Institut für historische Ostmitteleuropaforschung) saját tudományának diszciplínája szerint mutat be egy 1941-ben publikált szovjet térképet, amelynek különlegessége, hogy Moszkva akkori sajátos nagypolitikai álláspontjának a lenyomata. Ez a helyzet gyorsan megváltozott, ugyanakkor a bemutatott térkép azt az álláspontot-állapotot tükrözi, amely értelmében a Szovjetunió csak a második bécsi döntés területi változásait ismerte el, míg az elsőét nem.
Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-ot követő megtorlások időszakába kalauzolja el az olvasót publikációjában. Az általa ismertetett források központi szereplője Szénási Géza, aki 1957-ben mint legfőbb ügyész működött. Pozíciójából adódóan volt rálátása a megtorló intézkedésekre, és az ezekkel kapcsolatos gondolatait foglalta össze Biszku Béla belügyminiszternek. Levelét nem ad acta kezelte a szaktárca, hanem megvizsgálták Szénási észrevételeit.
A hidegháborús időszakban a befolyásszerzés egyik módszere volt a különböző harmadik világbeli országok egyetemistái számára juttatott ösztöndíjak rendszere. Magyarország a szovjet blokk részeként szintén élt ezzel a módszerrel. Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) forrásismertetésében a bolíviai-magyar ösztöndíjprogramra vonatkozó dokumentumokat mutat be, köztük egy olyan diplomáciai jelentést is, amely Bolívia első állandó magyarországi diplomáciai képviselőjétől származik.
A Jankovich, Károlyi és Apponyi családok fordulatokkal teli 20. századi történetéhez hozza közelebb az olvasót két, eddig még nem publikált interjúval Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár). Jankovich Ilona és Jankovich-Blanquet Ilona saját szavaikkal mutatják be, hogy miként alakult családjuk sorsa a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a franciaországi emigrációban.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. május 30.
Miklós Dániel
főszerkesztő