Az Egyesült Államok és Latin-Amerika

A sokadik felfedezés

1979. október 6.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye a vietnami háborús vereség, illetve a belpolitikai botrányok miatt csorbát szenvedett, így az amerikai politika figyelme a közvetlen érdekszféra, vagyis Latin-Amerika irányába fordult. Ezt erősítette az a tény is, hogy 1979-ben Nicaraguában is balodali kormány került hatalomra, ami felkeltette a Szovjetunió figyelmét, és reális lehetőség teremtődött arra, hogy az Egyesült Államok közvetlen hátában a kubaihoz hasonló szovjet hatalmi bázis teremtődjön.
Szovjet-amerikai vita Kuba okán; A győztes nicaraguai forradalom vezetőinek látogatása a Fehér Házban; a mexikói elnök washingtoni vizitje; a vita felújítása az Egyesült Államok és Panama között a csatorna ügyében: Észak-Amerikában manapság élénken figyelnek a határtól délre lévő szomszédokra és szokás szerint érzékenyen reagálnak a hitbizományként kezelt földrész változásaira.

James Monroe kisajátította, Theodore Roosevelt hírhedt furkósbotjával móresre tanította, John Kennedy grandiózus segélyprogrammal kecsegtette, és kormányzási időszakában mindegyik amerikai elnök legalább egyszer felfedezte Latin-Amerikát. Csak az elmúlt két évtizedben, tehát a kubai forradalom győzelme óta, szinte megszámlálhatatlan kormányzati elemzés és állásfoglalás született Washingtonban, elmarasztalva a múltban elkövetett hibákat és új politikát ígérve a déli szomszédoknak. Természetesen mindannyiszor valamely – Washington számára váratlan, és főleg kellemetlen – latin-amerikai fejlemény váltotta ki az Egyesült Államok politikai és gazdasági köreinek ilyetén buzgalmát. S minden washingtoni elemzés kiindulópontja és következtetése ugyanez volt és maradt: Latin-Amerika az észak-amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági „hátsó udvarának” tekintendő.

Gazdasági értelemben Latin-Amerika legtöbb országa ma legalább olyan mértékben kötődik az Egyesült Államokhoz, mint bármely egykori francia vagy brit gyarmat az anyaországhoz. Általában észak-amerikai tulajdonban van az egyes latin-amerikai országokban lévő külföldi tőkebefektetések legalább 50 százaléka, de némely esetben az arány ennél is jóval nagyobb. (Egyes közép-amerikai „banánországok” egy vagy két amerikai monopólium „tulajdonának” minősíthetők. Csupán az elmúlt évtizedben majdnem megkétszereződött az Egyesült Államok közvetlen tőkebefektetéseinek értéke határaitól délre, bár Latin-Amerika aránya már nem mondható – mint egykor – túlnyomónak.

Az Egyesült Államok exportjának és importjának durván egytizede kapcsolódik Latin-Amerikához, viszont az ottani országok külkereskedelmének kötődése ma is ennek többszöröse. A hangsúly azonban nem csupán a számokon vagy arányokon van: a „hátsó udvar” földrészen kívüli politikai és gazdasági kapcsolatai Washingtont idegesítően szaporodnak. A Szovjetunióval együttműködő Kuba mellett megjelent Nicaragua, amelyet washingtoni hírszerző körökben borúsan máris második Kubaként emlegetnek. Ugyanakkor az Egyesült Államok vezető tőkés partnereinek érdeklődése szintén fokozódik Latin-Amerika iránt. Az olajgazdag Venezuela például 12 milliárd dolláros iparosítási programjának felénél is nagyobb részét európai és japán közreműködéssel valósítja meg. Argentína és Brazília pedig atomiparát az NSZK-val együttműködve akarja kifejleszteni. És a példákat sorolhatnánk tovább.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy Washingtonnak egyaránt baja van a „kubai jelenséggel”, a gyorsan fejlődő dél-amerikai gazdaságok (Brazília, Venezuela, Mexikó) új együttműködési feltételekhez ragaszkodó „kihívásával”, és a döntően az Egyesült Államokra támaszkodó, vagy inkább belékapaszkodó jobboldali diktatúrákkal, mivel az utóbbiak – mint Nicaragua esete példázza – „szállást csinálnak” a forradalmaknak.

Az ismétlődő felfedezések ellenére azonban Washingtonban két évtized óta csak egereket szül a kormányok módosítani ígért latin-amerikai politikája. A kapcsolatteremtés Kubával világpolitikai okokból elakadt, a kapcsolatszakítás a kompromittáló diktatúrákkal legfeljebb éjfél után öt perccel következik be (mint történt Somoza esetében is). Most állítólag Washington nyomást gyakorol a paraguayi rezsimre, megelőzendő a nicaraguaihoz hasonló robbanást. S Carter segélyezni ígéri az új nicaraguai rendszert, elejét veendő a forradalom átterjedésének Salvadorra és a többi közép-amerikai diktatúrára. Mindez azonban inkább tűnik kapkodásnak, mint koncepciónak.

A Mexikóval évek óta tartó alkudozás jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok érzékeli a változtatás szükségességét Latin-Amerikával kapcsolatban, de nem képes valóban átfogó és nagy horderejű módosításokra. Már Kennedy „Szövetség a haladásért” segélyprogramjának meghirdetésekor nyilvánvaló volt, hogy a Latin-Amerikából szerzett haszonnak csak egy részét visszajuttató jótékonykodás hosszabb távon még a földrész jobboldali rezsimjeit sem fogja kielégíteni. Az észak-amerikai felfogásnak kellene módosulnia, a „hátsó udvar” szemléletnek korszerűsödnie ahhoz, hogy Washington valóban képes legyen új latin-amerikai politikát kialakítani. De éppen a módosítás jelképének feltüntetett szerződés a Panama-csatorna átadásáról és e szerződés washingtoni kongresszusi „átírásai” érzékeltették, hogy az USA latin-amerikai politikájának lényegtelen változásai ellenére a lényeg változatlan: birtokának tekinti a déli földrészt, de elhanyagolja, viszont rossznéven veszi, ha bárki „kívülről” törődni mer vele.

Ezen a napon történt április 05.

1903

A magyar labdarúgó-válogatott lejátssza második hivatalos mérkőzését Budapesten, a Millenáris sportpályán a cseh labdarúgó-válogatott...Tovább

1937

Colin Powell amerikai tábornok, politikus, külügyminiszterTovább

1944

Átvette hivatalát Kárpátalja negyedik, s egyben utolsó kormányzói biztosa, Vincze András altábornagy.Tovább

1944

Martonyi János magyar ügyvéd, 1998–2002 között és 2010-től külügyminiszterTovább

1944

Hatályba lépett a 1240. sz. kormányrendelet a „zsidók megkülönböz-tető jelzéséről” a sárga Dávid csillagról. Ezt a 10x10 centiméteres...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

Megjelent a 25. évébe lépő ArchívNet idei első száma. A lapszámban négy forrásismertetés olvasható, amelyek a 20. századi magyar történelem eseményeit egyéni sorsokon keresztül mutatják be.

Bede Erika (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem) a magángyűjteményként létező családi örökség egyes darabjait mutatja be két részes forrásismertetésében. Az írás különlegessége, hogy a szerző nagyapja a források főszereplője, akit – sok más erdélyi magyarhoz hasonlóan – felnőtt, katonakorú férfiként többszörösen is érintett a második bécsi döntés 1940-ben: előbb a román, majd a magyar hadsereg mundérjában töltött időt alig pár év leforgása alatt. Az ismertetés első részében a romániai katonaidőhöz kapcsolódó levelek állnak a fókuszban.

Mindszenty József amerikai menedékéhez kapcsolódóan mutatja be Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy személy budapesti tevékenyégét. A forrásismertetés főszereplője azonban nem magyar, hanem egy külföldi diplomata: Josida Kenicsíró, aki követként kezdte meg budapesti küldetését, majd ő lett Japán első Magyarországra delegált nagykövete. A hercegprímás ügyében végzett tevékenysége feltűnő volt a magyar állambiztonság számára, amely több jelentést is készített a diplomatáról.

Tomek Vince, a piarista rend generálisaként töltött be fontos, nagy befolyással járó pozíciót a római katolikus egyházon belül. Számos egyházi vezetővel, intézménnyel állt kapcsolatban. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Tomek egy idős korában papírra vetett feljegyzését-visszaemlékezését ismerteti publikációjában, amelyben a kegyesrend nyugállományú vezetője idézte fel a kapcsolatát a Pápai Magyar Intézettel.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) forrásismertetésében Bethlen Margit, Bethlen István néhai miniszterelnök özvegyének a kárpótlási ügyét mutatja be. A kárpótlásra az NSZK 1957-ben hozott rendelkezése adott lehetőséget, és Bethlen Margit az 1944-ben elszenvedett atrocitások miatt kívánt élni ezzel a lehetőséggel. A folyamat azonban számos nehézségbe ütközött, és csak lassan haladt előre. Idei első lapszámunkban a forrásközlés második része olvasható.

Az idei első számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idén is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
 

Budapest, 2026. március 13.

Miklós Dániel
főszerkesztő